Rambo.....

80-as évek közepén járunk. A mozikban tombol a mára már popkultúrává vált Rambo. Kicsi voltam. Akkor még nem nézhettem meg.

" Nem neked való! Kicsi vagy még hozzá! Erőszakos!"

Hangzottak az intő mondatok, de valahogy mégis volt rá lopott másfél-két óra, amikor senki sem zavart, egyedül voltam otthon. Itt már jelentkeztek nálam az első túlélő ösztönök, ami a videomagnó kezelésében ki is merült. Megnéztem a tiltott Rambot. Ámulatba ejtett, rabja lettem a veterán amerikai katona történetének, aki a dzsungelből hazatérve, az évek alatt ott szerzett harcmodorával és az erdőben elsajátított primitív boldogulási képességével felvértezve cselezi ki, vagy éppen öli meg az üldözőit. Minden gyerek Rambo akart lenni! 

A közeli erdők szélén, árok vagy folyóparton készítettünk magunknak ágakból menedéket, lándzsát, csapdákat, íjat és próbáltuk túlélni a nem valós ellenségeinkkel a harcot. A nagy csatáknak csak szüleink behívó szava tudott véget vetni.

Teltek az évek. A játékot felváltották a komolyabb érdeklődési körök, más szabadidős tevékenységek, de a szívünkben egy dolog még ha csak halványan is, de a Rambo maradt. 10 éves lehettem mikor napi rendszerességgel jártunk horgászni. Amolyan családi időtöltés volt. Szüleimmel, testvéremmel vagy unokatestvéremmel jártunk felváltva, vagy éppen együtt le a vízpartra. Idősebb hozzátartozóim akkor már késsel, bicskával jártak horgászni is. Mert ők nagyok, nekik lehet. 

Én meg a "kicsi vagy még nem lehet késed" és az "elég nagy vagy már ne Rambózzál" határon táncoltam, míg nem egy napon, édesapám meglepett egy csodával, egy igazi Rambo késsel. Én akkor úgy éreztem, hogy végre felnőttem, persze ezt sosem mondta ki. Ettől a naptól kezdve minden alkalommal, amikor csak tehettem oldalamra húztam a kést, ami akkor egészen a térdemig ért és hatalmasnak tűnt számomra. Egy igazi túlélő kés! Mert az volt. Mindennap túlélés volt vele, amikor nálam volt… a lelkemnek kellett túlélnie:

-Túl kellett élni, hogy a műbőr tok elrepedezik, vagy éppen elszakad.

-Túl kellett élni, hogy a patent már nem működik.

-Túl kellett élni, hogy a markolatba rejtett gyufa nem gyullad meg mindenen, és a benne levő damil és horog semmire sem jó.

-Túl kellett élni, hogy a zárókupakon lévő iránytű mindent mutat csak a jó irányt nem, és az sem segített rajta, amikor az olaj kifolyt mellőle.

-Túl kellett élni, hogy a fűrész a kenyeret sem vágja el és a kés éle a "meleg vizet" sem viszi.

-Túl kellett élni, hogy a fenőkövet két hét után elhagytam.

De nagyon boldog voltam, mert az enyém volt és jelképe volt a felnőtté válásomnak, és meghatározó mementója a hobbimnak és a kések iránti szeretetemnek. Most lassan harminc év után ismét a kezemben tartani olyan szép pillanatokat idéz fel bennem, hogy életemben először kijelentem:

Ez a kés vitrinbe való! Sosem használt éke lesz gyűjteményemnek!

Mondjuk, másra nem is nagyon jó :D